Walter Rudolf Hess

Walter Rudolf Hess
Született	1881. március 17. Frauenfeld Thurgau kanton
Elhunyt	1973. augusztus 12. (92 évesen) Locarno
Állampolgársága	svájci
Foglalkozása	orvos, fiziológus
Iskolái	Zürichi Egyetem
Kitüntetései	orvostudományi Nobel-díj (1949)
A Wikimédia Commons tartalmaz Walter Rudolf Hess témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

A nemzetiszocialista politikusról lásd: Rudolf Heß

Walter Rudolf Hess (Frauenfeld, Thurgau kanton, 1881. március 17. – Locarno, 1973. augusztus 12.) svájci orvos, fiziológus. 1949-ben António Egas Monizzal közösen orvostudományi Nobel-díjjal tüntették ki, mert felfedezte, hogy a köztiagy koordinálja a belső szervek aktivitását.

Walter Hess a Thurgau kantonban fekvő Frauenfeld városában született 1881. március 17-én, Clemens Hess fizikatanár és felesége, Gertrud Fischer három gyermeke közül a másodikként. Apja, aki egy kis meteorológiai állomást is működtetett, már fiatalkorában megtanította a műszerek gondos kezelésre. A középiskolát a helyi gimnáziumban végezte, utána pedig 1900-ban beiratkozott a Lausanne-i Egyetem orvosi szakára. Tanulmányait Bern, Berlin, Kiel és Zürich egyetemein folytatta és végül 1906-ban az utóbbi városban lett az orvostudományok doktora.

Karrierjét sebészasszisztensként kezdte Münsterlingenben, és közben tanulmányozta a vérkeringést és érrendszert. Kidolgozott egy műszert a vér viszkozitásának mérésére, amit később a vérsüllyedési módszerek megjelenéséig gyakran használtak a klinikai gyakorlatban. 1907-ben azonban a jobb megélhetés reményében Zürichbe költözött, Otto Haabtól két év alatt megtanulta a szemészetet és Rapperswilben magánpraxisba kezdett. Miután megteremtette az anyagi alapokat, feleségül vette menyasszonyát, Louise Sandmeiert. Két gyermekük született, Gertrud 1910-ben és Rudolf Max 1913-ban.

Bár a praxis jól jövedelmezett, 1912-ben mégis elfogadott egy állást a Zürichi Egyetem élettani intézetében. A következő évben privátdocenssé nevezték ki, noha a belgyógyászati tanszék vezetője dohogott a matematikai képletek túlzott alkalmazása miatt a disszertációjában. Az első világháború kitörése után – bár Svájc nem tartozott a harcoló felek közé – többször behívták rövidebb időre a svájci hadseregbe, hogy katonaorvosként teljesítsen szolgálatot. 1915/16-ban egy évet dolgozott együtt Max Verwornnal a németországi Bonnban, ahol szívesen látták, mert az orvosok és kutatók nagy része frontszolgálatot teljesített. 1916-ban az zürichi élettani intézet igazgatója megbetegedett és lemondott. Az intézet vezetését ideiglenesen Hess látta el. A tanszék egy tapasztaltabb német tudóst szeretett volna igazgatónak, de a Hesst támogató munkatársak és diákok tiltakozása miatt a kanton oktatásügyi minisztere maga kezdett vizsgálódni az ügyben és végül a svájci tudóst nevezték ki professzornak és az intézet igazgatójának. Hess ezt a pozíciót egészen 1951-es visszavonulásáig megtartotta. Modernizálta az egyetemen az oktatási módszereket, elindított egy kurzust a kísérleti módszerekről és az elsők között használt mozgóképet a tanításban.

Eleinte a vérkeringés és a légzés szabályozását vizsgálta, de egyre inkább érdekelte ezen funkciók szabályozása. Azt már a 20. század elején tudták, hogy a hipotalamusz kapcsolatban van az autonóm idegrendszer szimpatikus ágával, és szerepet játszik több alapvető élettani funkció szabályozásában. Hess ezért a köztiagyat kezdte komolyabban vizsgálni, és eredményeiért már 1932-ben Marcel Benoist-díjat kapott.

Az 1930-as években újabb kísérletekbe fogott: macskák agyát stimulálta elektródákkal. Ilyesmivel már mások is próbálkoztak, de Hess jelentős módszertani újításokat vezetett be:

• az addig szokásosnál jóval vékonyabb, mindössze 0,25 mm átmérőjű elektródákat használt (amivel egyszerre csökkentette az ingerelt területet és az elektróda sebzését),
• alaposan csökkentette az elektródára adott feszültséget (és ezzel az ingerelt területet).

Eredményei esetenként drámaiak voltak. Amikor a hipotalamusz hátsó részét ingerelte, a macskák vészreakciókat mutattak:

• vérnyomásuk megemelkedett,
• légzésük gyorsult,
• a hátukat felgörbítették,
• a szőrük felállt,
• morogtak és fújtak.

Ez odáig fajulhatott, hogy megtámadták a legközelebbi kutatót vagy épp ellenkezőleg, pánikszerűen elmenekültek (például egy nyitva felejtett tetőablakon át).

Amikor viszont hipotalamusz elülső részét ingerelte, az állatok gyakran elaludtak, szívverésük lassult, vérnyomásuk csökkent. (Ezt a következményt mindaddig nem tudták értelmezni, amíg az alvást a környezeti ingerek, illetve a stimuláció hiánya miatt fellépő, passzív folyamatnak tekintették).

A tapasztalatokat összesítve az derült ki, hogy a hipotalamusz hátulsó része a szimpatikus, az elülső pedig a paraszimpatikus idegrendszer működését szabályozza: ez köti össze az észleléshez szükséges agykérgi területeket az autonóm idegrendszer közvetlen szabályozóival. A reakciók összetett jellegé Hess úgy értelmezte, hogy a stimulált idegrendszerű macska valódi félelmet él, és azt a látóterében lévő lehetséges forráshoz, tehát a legközelebbi kísérletvezetőhöz köti — ezt az elképzelést közvetett módon más vizsgálatok megerősítették.

Felfedezéseiért 1949-ben Egas Monizzal megosztva orvostudományi Nobel-díjat kapott.

Később még a mozgás mechanizmusát és a meteorológiai viszonyok emberi szervezetre gyakorolt hatását vizsgálva is tett fontos felfedezéseket tett.^[1]

Szigorú vezető és tanár volt, aki sokat követelt magától, de diákjaitól és munkatársaitól is. Nem volt vallásos, de többször hangsúlyozta, hogy tekintettel kell lenni a tudományos megfigyelések korlátaira is. Megkövetelte, hogy humánusan bánjanak a kísérleti állatokkal, de vehemensen védte az állatkísérletek jogát.

Walter Rudolf Hess 1973. augusztus 12-én szívrohamban hunyt el, 92 éves korában.

• Walter Hess – Biographical NobelPrize.org
• Walter Hess Notable Names Database
• C. W. Hess: Walter R. Hess Neurologische Universitätsklinik, Inselspital Bern